Miért éppen a Bölcső és kik vagyunk mi?

Biztos sokakban felmerül a kérdés, akik az Angyalkuckó akcióról hallanak, hogy miért éppen a  Bölcső Alapítványnak segítünk? Hiszen annyi segítségre szoruló ember, alapítvány és ügy létezik- hogyan lehet kiválasztani ezek közül azt az egyet, akinek segítsünk?

Az egyetemi éveim alatt véletlenül hallottam az alapítványról: a tevékenysége kapcsolódott az évfolyamdolgozatom témájához és a kutatásaim során bukkantam rá a honlapjára.

Minden, ami babákkal kapcsolatos érzékenyen érint, így amikor megismertem a Bölcső Alapítványt könnyen azonosulni tudtam a törekvéseivel.  Ha csecsemőgyilkosságról hallok, mindig az jár a fejemben, hogy miért kellett így lennie? Történhetett volna másképp is, hiszen hány olyan ember van, aki bármit megadott volna, hogy hazavigye, szerethesse, a sajátjaként nevelje fel azt a  szerencsétlen sorsú kisbabát...

Miért nem találtak valahogy egymásra ők- az nő, aki krízishelyzetben hozta világra a gyermekét és nem látott más kiutat és a másik nő, aki lelkében már anya, csak a természet furcsa fintorának köszönhetően biológiai értelemben mégsem válhatott azzá.

Milyen ideális lenne a világ, ha minden szülő, aki gyermekre vágyik de nem adatik meg neki, hazavihetne, szerethetne, felnevelhetne egy máshol nem kívánt, nem várt kisbabát.

A Bölcső Alapítvány tevékenysége éppen erre irányul. Az a célja, hogy a válságban lévő terhes nők nem várt babáit örökbefogadó családokhoz juttassa. 

Már az első személyes találkozásnál magával ragadott Zita (Budavári Zita, az alapítvány elnöke) lelkesedése, kitartása, emberfeletti türelme, és már akkor éreztem, hogy szeretnék valahogy részt venni a munkájában. Másfél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiforrjon az ötlet, hogyan tudnék a kisbabám mellett, elfoglalt anyukaként segíteni a Bölcsőnek, valahogy közreműködni a tevékenységében. Nem csak adományt szerettem volna gyűjteni, hanem megismertetni a tevékenységét, ráirányítani az emberek figyelmét magára a problémára. Ha egy csecsemőnek meg kell halnia, ha egy édesanya odáig jut, hogy ilyet tegyen, és nincs senki, aki segítene rajta, senki, aki észrevenné, hogy baj van, az bizony mindannyiunk felelőssége. A létező, nem létező férj, az élettárs, a család, a szomszédok a szűk és a tág környezet felelőssége, aki nem figyelt oda rá eléggé, a politikai rendszer, a társadalmi berendezkedés és még számtalan ok sorolható ide, ami felelőssé tehető az ilyen esetekért. Mindannyian tehetünk a tragédia ellen azzal, hogy figyelünk, nem ítélkezünk,  és segítő kezet nyújtunk, ha úgy látjuk szükség van rá.

Az Alapítvány munkája azért is tetszik, mert nem kezeli megbélyegzettként azokat a nőket, akik úgy döntenek, hogy nem vállalják gyermeküket. Először csodálkoztam, hogyan tud Zita ilyen kedves lenni és odaadóan gondoskodni róluk? Hogyhogy nincs benne harag, düh, ítélkezés?

Aztán szép lassan elkezdtem egy másik szemszögből látni ezeket a nőket: azt, hogy milyen óriási áldozatot vállalnak és hogy sok szempontból önzetlen és nagyon is anyai cselekedet az, amit tesznek.Kihordanak egy gyermeket, vállalják kilenc hónapon át a terhesség minden nyűgét, a szülés megpróbáltatásait, mindezt azzal a tudattal, hogy a babát nem ők  fogják utána kézbe fogni, nem őket fogja majd anyának szólítani. Vállalják a gyerekről való lemondással együtt járó érzelmi megrázkódtatást, az életre szóló lelki terhet- mindezt azért, hogy egy esélyt adjanak a gyermeküknek. Bár felnevelni nem tudják, mégis jövőt biztosítanak neki. Nem magára hagyják, hanem szerető kezekben- olyan embereknél, akik ugyanúgy fogják szeretni őt, ahogy ők tették volna, ha lehetőségükben áll.

Az, hogy süteményt sütök és valahogy annak az értékesítéséből gyűjtök az Alapítványnak kézenfekvő volt. Hobbim a sütés-főzés, ráadásul azt hiszem, az emberek egy jó ügyért – és egyébként is - mindig hajlandóak egy kis édességet enni. Elmondtam az ötletemet a karácsonyi jótékonysági süti vásárról Máténak és Sándornak, az Étkezőasztal és a Fahéjas Kávé gasztro blogok szerzőinek -akikről tudtam, hogy hozzám hasonlóan szeretnek a konyhában alkotni- és ők rögtön rábólintottak. Évi, a Szőrmókműhely kitalálója és megvalósítója is lelkesen állt a jó ügy mellé, kreatív ötleteivel és marketing tudásával támogatja a csapatot, angyalszárnyakat gyárt a süteményeink mellé. Nikiről tudtam, hogy a téma neki is szívügye- elég ránézni a babafotóira, amelyeken valóban minden kisbaba angyalka- így természetes volt, hogy megkérem, segítsen a kreatív arculati feladatok megvalósításában. Rékát az egyetemi tévé riportereként ismertem meg, később anyukaként újra összehozott bennünket az élet, segít nekünk a kommunikációs feladatokban és a sajtó bonyolult világában eligazodni. Tímea hozzám hasonlóan olyan anyuka, akinek a rengeteg kreatív terve megvalósításában csak a szabadideje szab korlátokat, de ötleteivel fontos kreatív tanácsadója a csapatnak.

Valamennyünkben közös, hogy friss szülők vagyunk, kicsi gyerekekkel, akik életünk legnagyobb kincsei, így nagyon érzékenyek vagyunk az őket érintő társadalmi problémákra.

Természetesen a süteményt is szeretjük mindannyian, tehát magunkból kiindulva, közösen összefogva, lelkesen és izgatottan készülünk az Angyalkuckó süti és szárny vásárra, ahol remélhetőleg minél több pénzt sikerül összegyűjtenünk a Bölcső Alapítvány javára és sikerül kicsit az emberekben tudatosítani: milyen nagy a felelősségünk és a szerepünk ezeknek a tragédiáknak az elkerülésében, milyen kevésen múlik az, hogy ezek a történetek boldogan végződjenek.

Bódis- Szili Réka